Az emberi kapcsolatoknak van egy érdekes tulajdonságuk: sok más dologhoz hasonlóan, és sok mástól eltérően nem kell őket definiálni ahhoz, hogy működjenek,
talán az ember még mindig állat, és ha „megvan a kémia" két példány között, akkor egyszerűen jól érzik magukat egymás társaságában, akkor is ha történetesen két külön világból érkeztek,
és így nem kell megkérdeznem a legjobb barátomat, hogy vajon én is az ő legjobb barátja vagyok -e, és nem kell a szüleimmel haverkodnom, mert valahogy ösztönösen egy hullámhosszon vagyunk, és ez nekem, sőt mindannyiunknak elég, belenyugodtunk már ebbe a helyzetbe, különben is miért kéne megjavítani azt, ami el sem romlott,
de mi lenne, ha mindenkinek a tudomására hoznám azt, amiről általában nem esik szó kettőnk között, mi lenne, ha a szemébe mondanám mindenkinek, amit talán kimondatlanul is érzett eddig, de talán fogalma sem volt róla, mert így volt egyszerűbb: azt, hogy mit gondolok róla, és hogy szerintem ő mit gondol rólam; hogy mennyi emléket őrzök róla régről, mennyi mindent köszönhetek neki, azt is, ha csak érdekből közeledek hozzá, vagy az őrületbe kerget néha, bár ezt a kapcsolat érdekében sosem tettem szóvá, és azt is, hogy tudom róla mennyire szeret engem, de én nem így érzek és ezért úgy teszek mintha észre sem venném a rajongását, természetesen mindezt azért, hogy a gépezet olajozottan működjön, és hogy ne sértsek meg senkit, de
vajon megérné -e? megérné -e rászánni az időt és venni a vakmerőséget, hogy mindenki előtt kiterítsem a lapjaimat, ezzel valószínűleg rengeteg kapcsolatot zátonyra futtatva, de talán régieket újjáépítve, sőt, új irányba terelve?
vagy jó lesz minden így, ahogy van, hiszen az élet ugye megy tovább, van még vagy 7 milliárd emberke a Földön, és különben is, panaszra most sem lehet okom.